Egy csodálatos arab város látképe, egy fehér csuhába bújt hasszaszin, ki irgalmatlan magasságból száll alá, hogy következő áldozatával végezzen. Harc a keresztesek ellen, egy a kámzsa alól elől bukkanó penge, s a várakozás egy hihetetlen kalandra. Nos, mindezidáig ennyi jutott nekem Altair kalandjaiból iPhone-on. Történt ugyanis, hogy pár nappal ezelőtt egy hirtelen ötlettől vezérelve megvettem az Assassin’s Creedet. A játék 129 megája gyorsan felkúszott a telefonra, én meg az installt jelző csík eltűnése után azonnal indítottam is a játékot, bízva a remek szórakozásban. Na, ez utóbbi meg is volt, egészen 35 másodpercig, amíg az egyébként roppant hangulatos intro lefutott.

Utána aztán jött a döbbenet, a movie végeztével ugyanis nem a játék menüje köszönt rám, hanem a jól ismert SpringBoard. Persze ekkor még nem voltam ideges, ám miután ugyanez történt a következő három próbálkozás alkalmával is, kezdtem méretes szopásra gyanakodni. Ekkor érkeztünk el a drasztikusabb megoldások szintjére: uninstall+reinstall kombó, hard reset+anyázás. Akármivel is próbálkoztam, csakis a bevezető moziig jutottam.

Létezik, hogy csak velem baszakszik a játék? Természetesen nem. Rögvest utánanéztem a dolgoknak, és láss csodát világ, a játékhoz írt istenítő review-k között bizony megbújik néhány 1 csillagos hozzászólás is, melyben az enyémmel tökéletesen megegyező problémára követelnek választ a játékosok. Nincs ez másképp az Assassin’s Creedet fejlesztő Gameloft fórumán sem, ahol szintén arra panaszkodik néhány felhasználó, hogy egyszerűen képtelen elindítani a játékot. Intro végeztével kakukk. Megoldás egyelőre nincsen, csak mély torok. Állítólag a következő hetek (!) folyamán érkezik majd egy update ami megoldja a problémát, addig azonban Altair kussban marad az iPhone-omon. Brühü.

Ha valakinek túlságosan entellektüel lenne a Trivial Pursuit, annak mindenképp érdemes egy próbát tennie a beszédes nevű Zombieville USA-vel. Aki agyatlan hentelésre vágyik, ne keressen tovább, ezen játék tökéletesen kielégíti az ember gyakásra szólító vágyait.

A Zombieville-ben egyetlen dolgunk van, sétálgatás közben elintézni az összes utunkba akadó zombit. Ennek megfelelően az irányítás is minimumra lett véve. A képernyő alján megjelenő nyilak a játék során felbukkanó sokismeretlenes egyenletek megoldásában lesznek segítségünkre, míg a nyilak közé pöttyintve tüzelni tudunk. Ezen kívül már csak egy feature van, a pályákon felbukkanó házak ajtajára bökve, bemehetünk azokba, cserébe lőszerhez, vagy pénzhez jutunk.

Mivel a játékmenet tényleg csak sétálásból, lövöldözésből illetve házakból való ki- és beugrálásból áll, kell valami, amivel legalább minimális szinten fent lehet tartani a gamerek érdeklődését. A Zombieville esetében ezt a különböző fegyverekkel oldották meg a fejlesztők. Az arzenál összesen 15 típust számlál, melyeket lőszer alapján csoportosíthatunk. Minden lőszertípushoz háromféle fegyó tartozik, melyeket a pályák után vásárolhatunk meg a boltban. (Itt egyébként elsősegélycsomag is kapható.) Rendelkezésünkre áll tehát háromféle pisztoly, shotgun, géppisztoly, rakétavető valamint csupán a móka kedvéért 3 benzinmeghajtású ölőeszköz: az örök kedvenc láncfűrész, a klasszikus lángszóró és egy zombieevaporizáló kézialkalmatosság néminemű BFG beütéssel. Egyébként a fejlesztők valószínűleg a hármas szám bűvöletében élnek, tekintve hogy zombiból is ennyifélét kapunk. Átlagos zöldet, egy lövéstől fejetvesztő villámgyors fehérkét, no meg egy nehézsúlyú foszöldet. Nem nagy választék.

A játék persze a maga módján szórakoztató, ám sajnos a nehézség belövése nem sikerült túlságosan jól. A normal illetve az insane fokozaton frusztrálóan kevés a skuló, ezért aki élvezni is akarja a játékot, az inkább easy-n nyomul, ott viszont a 20-dik pályáig szinte csukott szemmel is el lehet jutni. Ez a tény nagyban rontja az új játék kezdésére való hajlandóságot.

Értékelés: A Zombieville USA kellemes darab, ám az említett problémák miatt nem kínál hosszútávú szórakozást. A hentelni vágyóknak biztos tetszeni fog, bár ahogy nézem az iDracula megint csak 0.99$-os áron fut, az jobb választásnak tűnik.

3/5

Mindig is szerettem a különböző kvízjátékokat, ennek köszönhetően már az iPod classicomon is rendesen nyüstöltem a különböző Trivia-cuccokat. Amióta viszont iPhone-om van, inkább más stílusú játékokba öltem a pénzem. A Who Wants to be a Millionare (Legyen Ön is Milliomos) Lite verzióján, illetve egy Movie Challenge nevű filmes kvízjátékon kívül nem volt ilyen jellegű program a szifonomon. Egészen a Trivial Pursuit megjelenéséig.

Mivel ennek a játéknak az eredeti, táblás verzióját is nagyon szeretem, nem volt kétséges, hogy 5 dollárt simán megér nekem a TP. Az Electronic Arts által készített progi gyakorlatilag teljesen megegyezik a társasjátékkal, annyi különbséggel, hogy az iPhone-os verzióba bekerült pár extra funkció is.

Ha a klasszikus alapjátékot játsszuk, nincs más dolgunk, mint a tábla mezőin végighaladva minél gyorsabban összegyűjteni a 6 témakörhöz kapcsolódó körcikkeket, melyek kvázi teljessé teszik a bábunkat. Ezután még vissza kell érnünk az indulóhelyre, ahol egy random kérdésre válaszolva befejezhetjük a játékot. A kérdésekre minden esetben 3 válaszlehetőséget kapunk, ezek közül kell kiválasztanunk a megfelelőt. Külön említést érdemel, hogy a fejlesztők a szokásos szöveges feladványok mellé, olyat is betettek, melyek során fotók közül választhatunk.

A hagyományos játék mellett játszhatunk egy úgynevezett Pursuit Mode-ban is, mely során egy meghatározott lépésszám alatt kell eljutni a pálya egyik végéből a másikba. Ha a minimálisan megadott lépésszámmal megegyező, vagy annál kevesebb kör alatt teljesítünk egy pályát, a program aranymedállal jutalmaz minket, ám ha a bronzérem követelményeit sem teljesítjük, akkor újra neki kell feszülnünk az aktuális táblának.

A rengeteg érdekes kérdésnek és a hat különböző témakörnek (Arts & Literature, Entertainment, Sports & Leisure, Science & Nature, History, Geography) köszönhetően a Trivial Pursuit hosszútávon sem válik unalmassá, a statisztikák jóvoltából pedig rendre szembeszállhatunk önmagunkkal.

Ezzel el is érkeztünk a játék számomra egyetlen negatív részéhez. Az esetek többségében sajnos magunk fogunk játszani. Bár gépi ellenfél bekapcsolása lehetséges, igazából nincs semmi értelme ennek a funkciónak, csak lassítja a játékot, hogy a gép lépéseire is várni kell. A Pass ’n Play módnak köszönhetően ugyan játszhatunk akár négyen is egy készülőken (érdekes módon ezekről a körökről nem készül statisztika), és Wi-Fi-n keresztül multizhatunk is a közelben tartózkodó haverokkal, nekem piszkosul hiányzik egy rendes multiplayer opció, mellyel a világ más pontjain élőkkel mérhetnénk össze tudásunkat.

Amit még fontos megemlíteni, hogy a játék az angol mellett támogatja a német, a francia, a spanyol valamint az olasz nyelvet is. Ezek közül bármelyik legalább közepes szintű értésével már könnyedén lehet boldogulni.

Értékelés: Ha volna benne rendes multi, akkor gondolkodás nélkül kiszórnám rá az öt csillagot, így viszont csak négyet tudok adni, mert bár jól el lehet vele szórakozni, a kompetíció hiánya igen fájó pont. Kvízjátékok kedvelőinek kimondottan ajánlott választás a Trivial Pursuit.  

4/5

Emlékszem, aznap mikor megjelent a Metal Gear Solid Touch kb. óránként nézegettem az App Store-t, várva a játékosok hozzászólásaira, hogy eldönthessem, megér –e ez a játék nyolc dollárt nekem. Bár a dicsérő kritikák túlsúlyban voltak, végül a sokak által említett túlzó ár, illetve a rövid játékidő elriasztott a vásárlástól. Ezek után szépen el is könyveltem magamban, hogy én biza nem fogok az iPhone-omon MGST-t tolni, ám pár nap ezelőtt kikerült a Store-ba a játék Lite verziója, úgyhogy nem kerülhettem el a végzetem.

Természetesen egy 3 pályát tartalmazó free verzió nem reprezentálja az egész játékot, de abban mindenképp segíthet, hogy eldöntsük érdemes –e beruházni a fullba. Jómagam inkább arra hajlok, hogy nem. Bár a grafika kellemes, a játékmenet szórakoztató, úgy gondolom a nyolc zöld egy pöppet sok egy modern harci köntösbe öltöztetett Moorhuhnért.  Merthogy tulajdonképpen erről van szó, fix állásból lövöldözünk ellenségeket. Az hagyján, hogy a - MGS-rajongók által egyébként teljesen jogosan hiányolt - lopakodás kimaradt, de hogy az egész játék során egy nyamvadt fedezék mögül osszuk az ellent, az kicsit sok. Ismétlem, a nyolcdolláros árhoz képest.

Ami szimpatikus, az a játék irányítása. Kb. egy nanoszekundum alatt megszokható a célzási metódus, a mesterlövészpuska használata pedig extra fun. Ahogy a két ujjunkkal zoomolunk, az megteremt egyfajta hangulatot, amelyet aztán egy szempillantás alatt rombol le a képernyőn megjelenő Ga-Ko kacsa, melynek lelövése az életerő feltöltését szolgálja. Elhiszem, hogy ez velejárója a MGS-univerzumnak, de számomra kimondottan idegesítő volt.

Összességében jól elvoltam az alatt pár perc alatt, míg lenyomtam a Lite verzió három pályáját, és megvallom a teljes játékot promotáló videó még fel is keltette az érdeklődésemet, ám asszem inkább megvárom, míg a konamis srácok bedobnak valami árcsökkentő akciót a hozzám hasonló ingadozók meggyőzésére.

Kötve hiszem, hogy van olyan az App Store Games szekciójába az utóbbi hónapok során legalább egyszer bekukkantó iPhone tulajdonos, aki ne futott volna bele a Flight Control repülős ikonjába. A már több mint 700.000 példányban eladott játéknak - mint oly sok más sikersztori esetében - az egyszerűségben rejlik az ereje. Merthogy a Flight Control körülbelül olyan bonyolult, mint egy bot. A játék során nincs más dolgunk, mint a képernyő szélein random módon megjelenő légijárműveket elirányítani a megfelelő landolóhelyre.

Ha valaki ez alapján még mindig valami komoly reptérmenedzselős cuccra asszociálna, akkor ki kell ábrándítsam. A Flight Controlban pontosan annyi féle jármű létezik, mint ahány szerepel az itt látható screenshoton. Van kétféle vörös színű repülő (melyek méretük mellett sebességükben különböznek egymástól), egy kisebb sárga gép, valamint egyfajta helikopter. Négy különböző gép, három leszállóhellyel oszt kalap. Nincsenek pályák, vagy állítható nehézség. Mindig ugyanaz történik, jönnek a repcsik, mi meg igyekszünk olyan útvonalat kijelölni számukra a leszállópályák felé, mely során nem ütköznek össze a többi masinériával. Hogy ez mégis mitől olyan nagy wast ist das? Ahogy Hannibal Lecter bácsi mondaná, a lényeg az egyszerűség.

A Flight Control a bárhol-bármikor játszható gáme prototípusa. Ha éppen csak pár percem jut a játszadozásra, az esetek döntő többségében már kattintok is az FC ikonjára, aztán jöhet a legújabb rekord hajszolása. Merthogy más célunk nem lehet a Flight Controlban, mint a korábban elért legjobb eredményeink felülmúlása. Persze a játék ezen részét egészen más megvilágításba helyezte a nemrégiben megjelent 1.1-es verzió, melynek segítségével immáron a nagyvilág tudomására hozhatjuk, mekkora fajin csávók vagyunk mi Flight Control témájában. (Vigyázat, az online leatherboardot csak azoknak érdemes nézegetniük, akiket nem frusztrál, hogy élnek a bolygón olyan emberek (?), akik képesek voltak 4k+ gépet landoltatni egy játék alatt. )         

Negatívumként csupán 2 kisebb dolgot lehetne megemlíteni a játékkal kapcsolatban. Egyrészt a repetitívségét, mely igazán akkor válik idegesítővé, mikor már kezdünk valamennyire jók lenni a témában. Nem olyan nagy élmény úgy belevágni egy új játékba, hogy tudjuk, egy újabb rekord közeli eredményhez az első 100-150 gép nem sokkal visz közelebb. Másrészt, ami engem személy szerint jobban zavar, hogy a random irányból érkező repülők tulajdonképpen mégsem teljesen véletlenszerűen jönnek. Egy idő után már rutinból vágja az ember, hogy a következő felkiáltójel mögül milyen gép bukkan majd ki. Mikor egyszerre tíznél több gépet próbálunk megóvni a katasztrófától, akkor már nincs időnk ilyesmin gondolkozni, de az egyébként is unalmas kezdeti fázist ez még inkább uncsivá teszi.

Ami viszont igazán jó hír a játék rajongóinak, hogy már készül az 1.2-es verzió, amelyben új reptereket és járműveket ígérnek.  A Flight Control jelenleg 0.99$-értkapható az App Store-ban, de nem tartom elképzelhetetlennek, hogy az update érkeztével feljebb ugrik majd az ára, az eredetileg tervezett 3 dollárra.

Értékelés: Az egyik legszórakoztatóbb 1 dolcsis játék, amelyet volt szerencsém kipróbálni. A repetitívsége ellenére viszonylag lassan un rá az ember. Öt-tíz perces mókázásra ideális.

4/5

Nomen est omen. Ebből kifolyólag bármennyire is szerettem volna az uborkakovászolásról értekezni ezen az oldalon, kénytelen leszek olyan játékokról írni, amelyek iPhone-ra, illetve iPod touchra készültek. Jelenleg bár létezik a fejemben egyfajta koncepció, a blog kinézetét illetően, még sok minden változhat az idő múlásával. Elsősorban már megjelent játékokról tervezek kritikákat írni, de időnként biztosan kerülnek majd fel hírek az érdekesebbnek ígérkező, még készülőfélben lévő cuccokról is. Kezdésnek bőven elég ennyi, az idő majd úgyis eldönt mindent. Közhelyfolyam vége.